Az 1956-os forradalmi eseményekkel kapcsolatban most összegyűjtöttem néhány érdekes információt, történetet, képet a mentőkről, akik magukat sem kímélve éjjel-nappal mentették a sérülteket, akik szintén nem kímélték magukat a hazáért. 56' a mentők, segítségnyújtók szemszögéből.

Mentőautó 56-ból. Forrás: mentomuzeum.hu

Az MNO-n megjelent cikkben olvashatjuk Kovács Gábor, a forradalom előtt nem sokkal kezdett, akkor 18 éves fiatal mentő történeteit. Hihetelen, a körülmények miatt sajnos biztosan nem kirívó eset az övé. "Képzeljétek el azt a hatalmas tömeget, hova tudott volna menni, menekülni? Sehova! Akit talált, talált. Mi kivonultunk a helyszínre. Kis kocsik voltak azok az akkori mentőautók, két rozoga hordágy volt bennük meg egy plusz ülés. Nagyon nehéz volt válogatni a sok száz lőtt sérült közül, hogy melyiknek van több esélye az életben maradásra, melyiket vigyük el. A szó legszorosabb értelmében bokáig jártunk a vérben – emlékezett vissza az egykori mentős. Az a vérszag, ahogy ott tapostunk benne, csúszkáltunk... Annyira nehéz volt ellátni a sérülteket, nem volt kórház a közelben, minden egyes kivonulás életveszélyt rejtett magában. Így kénytelenek voltunk egy ideiglenes pincekórházat kialakítani. Félelmetes volt. Nem ilyen szépen leterített hordágyak meg ágyak voltak. Rugós vaságyakra keresztbe tettük a sérülteket, hogy minél többen férjenek el rajtuk. Bizony ott is nagyon sokan meghaltak" – magyarázta Kovács Gábor.

Korabeli mentőjárművek. Forrás: mentomuzeum.hu

Több mint háromezren vesztették életüket a forradalom idején. Kovács Gábornak szerencséje volt. Megrázóan meséli a történetet, mikor a Dob utca irányába vették útjukat a mentőautójukkal. Az utcáról valaki rájuk kiabált, ne menjenek be oda, mert lőnek a szovjetek. Ő éppen kihajolt az ablakon, mire egy golyó belefúródott az ülés fejtámaszába. Szerencséje volt, s ahogy ő mondja, a gondviselés más sorsot szánt neki. Életeket mentett a forradalom idején, s mindezt 56 évvel később el is mesélhette nekünk. - olvashatjuk a cikkben.

Az 56-os pincekórház
(a képen a mentőkórház épülete látható, forrás: mentomuzeum.hu)

A temérdek sebesült ellátására, ahogy olvashattuk tehát egy pincekórházat hoztak létre az ellátásban segédkezők. A pincekórház ma a Kresz Géza Mentőmúzeum része, a Markó utcában található. A kor mentői folyamatosan járták az utcákat és akit csak tudtak vagy állapotát úgy ítélték meg, hogy még segíthetnek rajta, azt elszállították a helyszínről valamelyik kórházba. A forradalom sajnos két hősi halottat is követelt az ellátók kötelékéből, ők Rónafalvi Ödön mentőorvossegéd és Kecskés Sándor mentőápoló voltak, akik ellátás közben sérültek, majd haltak meg.

A Pincekórházat a kényszer szülte, de rengeteg ember kapta vissza az életét ezen a helyen - mutatott rá Kovács Gábor, aki 1956-ban mentőápolóként dolgozott. Mint mondta, azokban az októberi napokban a kerületi kórházak megteltek és már nem tudták elhelyezni a sérülteket, ezért volt szükség a Pincekórház kialakítására.

Azokon a napokon több mint 20 ezer sérültet szállítottak el az állami egészségügyi intézményekbe, a mentőszolgálat alig 1000 mentődolgozóval és 500 kocsival dolgozott országszerte. A szükségkórház folyamatosan hely szűkével küzdött, később, október utolsó napjaiban tárgyalások kezdődtek a Mentőszolgálat főigazgatója és a Szobi utcai kórház vezetője között, melynek eredményeként a Pincekórházat kiürítették és átköltöztetették. A mentők átvehették az épületet, s így kialakult a Mentőkórház, majd hamarosan kezdetét vette a modern magyar mentés megszervezése, de ez már más történet. A kórház történetéről bővebb infók a Mentőmúzeum honlapján találhatók.

Mentőssorsok
válogatás a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum archívumából

Dr. Lehőcz Vera (1926-) mentőorvos

1950-ben, orvostanhallgatóként lépett be az OMSZ-hoz, előbb mentőtisztként, majd 1952-ben orvosi diplomájának megszerzése után mentőorvosként szolgált. 1956. október 23.-tól szolgálatban volt. Október 27-én utcai lőtt sérülthez riasztották, a betegellátást követően mentőegységével a Bakáts téri kórházba indult. A Közraktár utca felől egy szovjet páncélos belelőtt a kórház felé haladó mentőgépkocsiba. Lehőcz doktornő tüdő- és gerinclövést szenvedett, gerincsérülése azóta is gyógyíthatatlan.

Dr. Orovecz Béla (1909-1966) mentőorvos, az Országos Mentőszolgálat főigazgatója

Mentőtisztként, később mentőorvosként teljesített szolgálatot a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületnél, 1934-ben szerzett orvosi diplomát a Budapesti Tudományegyetemen. Orovecz 1944-ben orvosszázadosként az Országos Légoltalmi Parancsnokságon és a Magyar Vöröskereszt Mentésügyi Osztályán orvos-előadóként dolgozott. Csatay Lajos honvédelmi miniszter bízta meg Budapest Székesfőváros Hatósági Légoltalmi Mentőszolgálatának megszervezésével, amely az ostrom idején a légoltalmi körzetekben felállított segélyhelyekkel mindvégig kimagasló szervezettséggel működött. Mentésszervezési tevékenysége mellett a világháborús üldöztetés idején nagy számban mentett meg politikai és zsidó üldözötteket, akik mint kiképzett laikusok, mentősökként tevékenykedtek a légoltalmi mentésben a fővárosi ostrom idején.
A fővárosi mentőerők világháború idején történt integrációjának sikerei és tapasztalatai alapján 1948-ban honvédségi állományból a Népjóléti Minisztériumba került, és őt bízták meg a magyarországi mentésügy átszervezésével. Az 1948. május 10-én alapított Országos Mentőszolgálat miniszteri biztosa, szeptembertől főigazgatója. Megszervezte az immár országos kiterjedésű és hatáskörű Mentőszolgálatnál a mentőápoló-és mentőtisztképzést, majd a mentőállomás-hálózat fejlesztését. Igyekezett korszerű gépkocsitípusokat tömegesen  rendszeresíteni.  
1954-ben Európában elsőként életre hívta a rohamkocsi-szolgálatot (ROHOSZ), 1956-ban a forradalom és szabadságharc idején beindította a Mentőszolgálat Markó utcai Központi Mentőállomásának légoltalmi pincerendszerében üzemelő átmeneti segélykórházat, a Pincekórházat, majd nem sokkal később, még a forradalom idején megalapította a Mentőkórházat, 1958-ban elindította a magyarországi légimentést.

Rónafalvi Ödön (?-1956) mentő-orvossegéd

Szerzetesi életre készült a piaristák rendjében. Tanári diplomájának megszerzését követően szentelték volna fel, de erre az egyházüldözések miatt már nem kerülhetett sor. Miután az OMSZ-hoz belépett, először mentőápolóként dolgozott, majd az orvossegédi szaktanfolyam elvégzését követően mentő-orvossegéd vizsgát tett, és folytatta tovább kivonulói szolgálatát. Mindemellett a budapesti mentésirányításban is részt vett: a Markó utcai Központi Irányító Csoportban fogadta a betelefonálók segélyhívásait és irányította a fővárosi mentő-kocsiparkot.
1956. október 24-én este utcai lőtt sérülthöz vonult ki mentőegységével, akit ellátás után a MÁV Kórházba akart szállítani. Járművére a Bajza utcában egy szovjet katonai egység tüzet nyitott. Rónafalvi azonnal életét veszítette, Kecskés Sándor mentőápoló másnap reggel halt hősi halált.

Kecskés Sándor (?-1956) mentőápoló

Kecskés Sándor mentőápolóként szolgált a Mentőszolgálatnál, bajtársai körében idős, tapasztalt munkatársnak számított. A forradalom kitörésétől kezdve folyamatosan szolgálatban volt, a kivonuló mentőegységekkel többször járt a Corvin-közben a sortüzek és a mind hevesebb harcok ellenére. 
1956. október 24-én este a Rónafalvi Ödön mentő-orvossegéd által vezetett mentőegység tagjaként utcai lőtt sérülthez vonult, akivel ellátás után a MÁV Kórházba indultak. Járművükre a Bajza utcában egy szovjet katonai egység tüzet nyitott. Kecskés súlyos életveszélyes sérüléseket szenvedett, a helyszínre kiérkező mentők szállították a MÁV Kórházba. Életét orvosai már nem tudták megmenteni, másnap reggel halt hősi halált.

Ferenczy Tibor (1926-) mentőápoló

Állatorvosnak készült, egyetemi tanulmányai azonban megszakadtak, 1949-ben az Országos Mentőszolgálat kötelékébe lépve mentőápolóként helyezkedett el. 1951-ben segédirányítói beosztást kapott és még abban az évben központi mentésirányító lett. 1956. október 23-tól folyamatosan szolgálatban volt, a harcok idején mindvégig mentésirányítóként dolgozott. 1986-ban nyugdíjba vonult, de továbbszolgáló nyugdíjasként további húsz éven keresztül folytatta tevékenységét a Központi Irányító Csoportban. Szolgálati ideje alatt számos kitüntetést kapott, nyugdíjba vonulásakor az egészségügyi miniszter Batthyányi-Strattmann díjjal tüntette ki, közel hatvan éves szolgálatáért 2006-ban pedig Gábor Aurél emlékérmet kapott.

További történetek olvashatók a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum honlapján!

via: mentomuzeum.hu, mult-kor.hu, semmelweis.museum.hu