Én a kilencvenes évek elején kezdtem el mentőzni. Sajnos ma már betegségem miatt nem tehetem, hiába nem vonulok 7 éve a szívem ott maradt. Úgy döntöttem megosztom veletek néhány történetemet. Ugye azért ismeritek: ha bárki valamiféle hasonlóságot vélne felismerni valaki vagy valakikkel szemben az a véletlen műve.

Egy novemberi nap minden rendesen ment. Hoztuk vittük a betegeket. Katéter csere meg ehhez hasonlatos dolgok. Délután kettő körül belépvén az épületbe a telefonos (ma már mentésirányító) éppen egy hívást vett fel. Kocsi csak mi voltunk bent így eleve odafigyeltem. Látom eszméletlen férfi. „Na nagy öröm!” De amikor a címet megláttam nem igazán maradtam eszemnél. Saját édesapám címe volt. Jani (Isten nyugosztalja, jó ember volt. Az Ő halála egy másik történet.) ezzel azért nem volt tisztába mert NN-nel volt a bejelentés (Név Nélkül). Beléptem mellé és kitéptem a menet levelet. Ő utánam szólt, hogy szólj vissza ha kell az eset pár perc múlva végez!

Téptünk mint a rakéta. Nem sok értelme volt. Halál ellen nincs orvosság. Sajnos édesapám 46évesen az alkoholizmus áldozatává vált. Istenigazából alig ismertem. Mire vissza jeleztem volna már érkezett az eset kocsi. A gépésze ismerte a családot és azonnal kapcsolt. Nem voltam megdicsérve. Természetesen felajánlották, leváltanak. Minek? Azért, hogy ráérjek gondolkodni? 24-be voltam. Telefonon mindent amit lehetett elintéztem. Esti gépészem édesapám volt munkatársa volt. Láttam rajta Ő is megrendült. Éjjel jött egy hívás szülés falun. Elgondolkodtam mert apukám szülőfaluján át haladtunk. Vissza úton erre nem értem rá muszáj volt megállni. A szülés gyorsan lezajlott rutinos anyuka volt. A gyermek fiú. Kérdeztem a nevét, közölték Ernő! Megrendültem édesapámat is így hívták. Sőt amikor kinéztem a kocsiból akkor döbbentem le igazán: apám szülői házának az utcájának a végén álltunk.

Véletlen? Nem hinném, sokat gondolkodtam azóta is a dolgon.

Köszönjük a beküldőnek!

Ha tetszett a történet, írd meg Te is a sajátodat, hadd olvassa más is!